Lidusék ma végre megkapták a suliban a csoport képet. Kíváncsian kérdeztem, melyik gyerkőc kicsoda, mert többségüket nem ismerem. Sorolja a neveket, majd a végén feltettem a kérdést:
-És mondd csak, közülük kiket kedvelsz?
Jönnek a nevek egymás után, majd az egyik kislány nevénél fölkapom a fejem.
-De hát őt azt mondtad, hogy nem szereted.
-Igen, de mindenhez hozzá lehet szokni.
Kényszerpihenőn vagyunk hármasban, megy az itthon tanulás. Eszti "kedvence", a német van soron, a melléknevek fokozását veszik.
- Olvasd fel és fordítsd is le a mondatokat a könyvből!
Megy szépen sorba, fordítja is őket szépen, aztán elérkezünk ide:
- Ich bin mutiger als du.
- És ez mit jelent?
- Én jobban anyuka vagyok, mint te.
Egyik este társasoztunk négyesben. Az activityhez hasonló Most mutasd meg című játékot játszottuk. Eszti az én párom volt. Már a sokadik kártyát cseréltem, mert nehéznek találtam a feladványt, de végül feladtam és bevállaltam, hogy lerajzolom neki az A bárányok hallgatnak-ot. A bárányt hamar ki is találta, de hiába húztam át a szájukat, nem jött rá (nyilán, nem ismeri a filmet), hogy mi lehet. A végén már szóban próbáltunk segíteni neki, hogy "vajon mit csinálnak, ha nem bégetnek"?
-Hát bégtelenek!
Egy tengeri állatokkal teli könyvet böngésztünk Lidussal, mikor odaértünk egy csikóhal keresztmetszetéhez. Olvasgatjuk, szemlélgetjük melyik része micsoda, mikor gyönyörűm érdeklődik:
- Anya, ennek hol van a szíve?
- Nem tudom, nem találom. Lehet nincs is szíve.
- Akkor hogy lesz valakibe szerelmes?
Autó váltásban vagyunk és felmerült, hogy el kell adni a jó öreg Citroen-t. Eszti szinte sírva kérdezte, hogy miért kell megválnunk tőle. Miután vázoltam neki a többlet költség menüpontot, szomorkásan megjegyezte:
-Azért nekem hiányozni fog.
Mire Lidi:
-Nekem is a koszossága.
Az új kocsiban nem lesz evés, úgy tűnik. 🤣
Lidus egy csendes, visszafogott kislány volt. Aztán mint minden, ez is elmúlt.
Beszélgetünk Bélával hazaérkezés után, mire megjeleni Szószátyár Mariska és csak karattyol, tudomást se véve róla, hogy mi épp beszélgetünk. Türelmesen kivárjuk, míg befejezi, de a harmadik ilyen után csak szóvá teszem:
-Szuper, Lidi, de nem tudom feltűnt-e, hogy apáddal épp beszélgetünk. Hogy tudsz ennyit beszélni?
Széttárja a karját
-Hogy, hogy? Hát gyerek vagyok!
Hetek óta izgatottak voltunk az iskola kezdés miatt. Lidi már nagyon rég mondogatta, hogy utálja az óvodát, de az iskolát is utálni fogja, mert ott nem játszhat akkor és azt, amit akar. Szóval minden áldott nap terítéken volt a téma. Ma délután nagy örömmel kérdeztem, "na milyen volt?", kurtán válaszolt, hogy "jó". Aztán anyukámnak is csak ennyi. Gondolom a hócipője tele lehetett, mert haza értünk, Béla köszöntötte:
-Szia Kincsem!
-Jó volt.
-De hát...
-Úgy is azt kérdezted volna, hogy milyen volt, nem?
