Lidus egy csendes, visszafogott kislány volt. Aztán mint minden, ez is elmúlt.
Beszélgetünk Bélával hazaérkezés után, mire megjeleni Szószátyár Mariska és csak karattyol, tudomást se véve róla, hogy mi épp beszélgetünk. Türelmesen kivárjuk, míg befejezi, de a harmadik ilyen után csak szóvá teszem:
-Szuper, Lidi, de nem tudom feltűnt-e, hogy apáddal épp beszélgetünk. Hogy tudsz ennyit beszélni?
Széttárja a karját
-Hogy, hogy? Hát gyerek vagyok!
Hetek óta izgatottak voltunk az iskola kezdés miatt. Lidi már nagyon rég mondogatta, hogy utálja az óvodát, de az iskolát is utálni fogja, mert ott nem játszhat akkor és azt, amit akar. Szóval minden áldott nap terítéken volt a téma. Ma délután nagy örömmel kérdeztem, "na milyen volt?", kurtán válaszolt, hogy "jó". Aztán anyukámnak is csak ennyi. Gondolom a hócipője tele lehetett, mert haza értünk, Béla köszöntötte:
-Szia Kincsem!
-Jó volt.
-De hát...
-Úgy is azt kérdezted volna, hogy milyen volt, nem?
