Szerencse

Az anyák élete sem könnyű. Ma délután ébredés után Esztit próbáltam meggyőzni, hogy menjünk el sétálni. Elég későn kelt, így nagy sétára nem gondoltam, de persze ő csak a világvégi játszótérre akart menni. Aztán bedobtam a vezércselt: menjünk Gömbit sétáltatni.
Sétáltatás után még trécselünk a szomszédasszonnyal, majd miután hazaérkeztünk, láttam, hogy a töltőn hagyott mobilomon 6 nem fogadott hívás volt. Apa túlórázni volt, és hát félt, hogy az esti motorozásban megfázik, kérte, hogy vigyem be a melóhelyére a széldzsekijét. Mindez negyed nyolckor. mikor már vacsorázunk, legkésőbb 8-kor (normál esetben) fürdetés.
Mit tegyen egy rendes feleség? Autóba pattantunk a két gyerekkel és irány az erőmű. 20 perc alatt megfordultunk.
Beesünk a lakásba, kérdezem Esztit, mit enne vacsorára: bundáskenyeret.
Remek! Közben még visszahívtam anyósomat, Eszti töri a tojást, vágom a kenyeret. Kenyér forgat a tojásba, közben nézem Lidust is, Egy pillanatra ellépek a konyhapulltól, lépek vissza és csak azt látom, hogy a tojásos edény megcsúszik, miközben Eszti próbálta a villára tűzni a kenyeret, és az egész a padlón landol.
Azt hittem felrobbanok, de sikerült higgadtan lereagálni, már csak azért is, mert Eszti éktelen üvöltésbe kezdett. Igyekeztem megnyugtatni, közben törölni a tojást a padlóról (persze miért is lenne papírtörlő ilyenkor). Megnyugszik nagyjából, de még könnyek közt levonta a következtetést az egész elmúlt 45 perc kapkodásból:
-Még jó, hogy a zoknim nem lett olyan.
Még szerencse!